Mindig is azt hittem, hogy egy térképpel a kezemben azért olyan nagyon nem veszhetek el egy idegen városban. Tévedtem.

Aki átlátható városképet és elrendezést vár, az ne jöjjön Exeterbe. Az egyenest errefelé hírből sem ismerik, az utca és a kacskaringó fogalma elválaszthatatlanul összetartoznak. Ha valakinek van is érzéke ahhoz, hogy megtalálja, merre van az előre, itt biztosan elveszíti.

Ehhez jön hozzá az angliai közlekedés. Azt a jótanácsot kaptam, hogy minden átkelésnél mondogassam, hogy jobb, bal, jobb, és sose felejtsem el, hogy a veszély mindig a hátam mögül közelít. Hála az egyirányú utcáknak és egyéb közlekedési szabályoknak, az ember egy idő után úgy érzi, bárhonnan jöhet az autó. És jön is.

Ugyanis hiába forgatom a fejem és mondogatom a mondókát, ha a zebránál, gyalogos zöldnél suhan át -szerencsére nem rajtam, csak előttem – a kedves autós. Még jó, hogy voltam én már pesti gyerek is és a szemem se rebben. Hirtelen úgysem találnám, kinek címezzem a mondókám, mert a másik oldalon ül a sofőr.

A jobb és bal fogalmát dobom a kukába még egy ideig, itt teljesen felesleges.

Végül már a térkép és az utcanevek sem segítettek. Nem is csoda, irányérzékemre hagyatkozva elkacskaringóztam a teljesen rossz irányba. Szerencsére Exeter nyugodt, békés és teljesen biztonságos hely, tele kedves emberekkel, akik segítőkészen elmagyarázzák, merre kanyarogjak haza.